I need change...(+ ballagási beszédem)

Túl gyorsan telik az idő mostanában és egyetlen percet sem vagyunk képesek úgy kihasználni, ahogyan kéne. A minap elővettem egy füzetet, s rátaláltam egy beszédre, amelyet tavaly júniusban írtam a ballagásunkra. Az én írásom volt, az én szavaim, de a gondolatok, melyekben akkor még teljes mértékben hittem, már nem éltek. A múltbeli énem rettegett a változástól, képtelen volt belegondolni, hogy vajon mi lesz és hogy lesz. Ma már pont az ellenkezőjére szomjazom. Leghőbb vágyam a változás, szeretnék messze menekülni, s itt hagyni mindent, ami a múltamhoz köt. Mindent, amely tavaly nyáron még az egyetlen fogódzkodóm volt. 

Kedves jelenlévők, akik a tanévet búcsúztatják!

  Gondolom már minden gyerek és felnőtt szíve hevesen zakatol az izgalomtól és az örömtől egyaránt. Itt a nyár, lehet menni nyaralni, nem kell jó ideig tanulni, s végre mindenki kipihenheti a tanév fáradalmait A suli e két hónap alatt is itt fog állni, hogy ősszel várjon majd titeket, a már megszokott osztálytársakkal, tanárokkal és tantermekkel együtt. Nincs miért aggódnotok. Ezzel ellentétben a nyolcadikosok már gombóccal a torkukban hallgatják végig a himnuszt, a beszédeket. Mi már tudjuk, hogy pár óra és soha többé nem leszünk a régiek. Minden más lesz, persze csak jobb esetben, de úgy érzem, hogy nyolcadik végén elég nehéz megbukni.
  Az iskolaváltás tényét páran már az év elején elfogadták, ám sokakban csak nemrég tudatosult, hogy elmegyünk. Én is az utóbbi csoportba tartozom. Április óta értékelődik át bennem minden. Ahelyett, hogy a matekórákon a hátralévő perceket számoltam volna, inkább figyeltem. Bámultam Ilona nénit, a 14-es terem összes apró részletét, próbáltam mindent a szívembe zárni, hogy örökre emlékezni tudjak. Persze ezt a többi órán is megcsináltam. Természetesen az osztálytársaimat is feljegyeztem a képzeletbeli noteszembe. A gyerekeket, akiket nap, mint nap láttam és akikkel életem nagy részét töltöttem. Milliónyi közös emlék köt össze minket, s tudom, hogy mindegy, mit érzünk egymás iránt, mindenki hiányozni fog a másiknak, hiszen egymás életének részévé váltunk.
  Bár most minden megváltozik, egy biztos marad. A hála, amit érzek. Hálás vagyok a tanáraimnak, akik kisgyerekből kisfelnőtté neveltek, felkészítettek a nyelvvizsgára, vagy a felvételikre. Hálás vagyok az iskolának, hogy itt tanulhattam. Köszönöm a barátaimnak, hogy 8 hosszú éven át szerettek, vigasztaltak, s megosztották velem örömüket, bánatukat, titkaikat.
  Utolsó, ám legfontosabb mondanivalóm azokhoz szól, akik jövőre is itt fognak okosodni. Kérlek titeket, hogy élvezzetek ki minden itt töltött percet. Ha reggel felkeltek, ne bosszankodjatok amiatt, hogy már megint két kisdolgozat és három témazáró vár rátok. Örüljetek, hogy egy újabb napot tölthettek a második otthonotokban, a suliban, a második családotokkal, a diákokkal és a tanárokkal, akik őrangyalként próbálnak titeket a jó útra terelni.
  Rengetegszer hallottunk ezt-azt a régi diákokról egy-egy a múltból előjövő emlék kapcsán. Bár mi nem mindig tudtuk pontosan, hogy kiről is beszélnek a tanárok, bennünk erősen éltek a volt tanítványok. Remélem, hogy mi is örök időkig e falak közt fogunk kísérteni, s nem egyszer ugrik majd be valakinek, hogy valaha a 8.c is itt tanult, s boldogította a jónépet. Bízom benne, hogy én sem merülök feledésbe!