Elvagyok. Vannak hullámvölgyek meg hullámhegyek, de elvagyok. Egyszerűen felfoghatatlan, hogy miképp lehet röpke negyed óra alatt szétfeszítő haragból a beletörődésbe eljutni. Öcsém nagyon nehéz eset és sajnos már nem tudunk mit tenni vele, kiskorában kellett volna egy stabil apakép neki, akitől kissé tart, így lehet, hogy ma szót fogadna nekünk. Egyszerűen majd' felrobbanok, amikor makacs, és addig üvölt, amíg nem kapja meg, amit akar, s velünk úgy beszél, mint egy útszélivel. De aztán meg képes olyan lenni, mint egy kezesbárány. Nem tudom, hogy meddig bírjuk még a démoni énjét. A haragommal kapcsolatban eszembe jutott a Walesi bárdok egy részlete:"Egymásra néz a sok vitéz,
A vendég velsz urak;
Orcáikon, mint félelem,
Sápadt el a harag.
Szó bennszakad, hang fennakad,
Lehellet megszegik. -"
Én is így szoktam érezni magam, szólni alig tudok és fojtogat belülről valami. Tudom, bele kell törődni, s nem foglalkozni vele, hiszen egyszer majd úgyis meghalunk, akkor meg minek idegesítsem magam? Elvagyok.
Ma kémián kihívott Ferenczyné felelni, marhára izgultam, de aztán előkapartam magamból a múltheti emlékeimet és 0 mennyiségű célzott tanulás nélkül sikerült ötösre felelnem. Furcsa volt az osztály előtt állni, MAJDNEM mindenki rám figyelt, sokan mutatták, hogy szórítanak, próbáltak súgni, pozitív energiákat küldeni. De természetesen most sem kaptam teljes figyelmet, de ezt már megszoktam. Délután hála az égnek a hosszas kínlódás után sikerült végre beülnöm a frissen töltött LOST elé(5x09-Namaste!), nagyon tetszett, s bárki bármit mond, ha tényleg ilyen feeling volt a hippik korában a Szigeten, akkor simán lettem volna DHARMA-s. Vagy mégsem?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése