A minap sikerült egy teológia vitát lefojtatnom, valamint arról elmélkednem az Orsival, hogy vajon nekünk sikerül-e kevésbé defektes családot alapítani felnőttkörunkban. Beszéltünk a pasikról is, s rájöttem, hogy minden, amire ő vágyna, az bennem is megvan, csak én már képtelen vagyok reményledni.
De vajon mi lesz? Miért mindig a nap és az élet végén válik minden tisztává?(vagy akkor sem) Egyfolytában tartok dolgoktól, aggódom és pánikolok, aztán persze minden megoldódik körülöttem, lehet, hogy majd ez lesz most is. Vagy én is úgy végzem, mint a családom. Szétesve, megromolva és kilátástalanul? Ki tudja? Talán Isten, de csak ha hinnék benne...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése