ÁÁÁÁááááááá

Miután hazajöttem a suliból és vagy századszorra sikerült összevesznem az öcsémmel, aki csak lekurvázni és parancsolgatni képes, kiülte a konyhakőre, elővettem a nutellát, s mézes gabonapelyhet borítva bele, felzabáltam majdnem a felét. Ez minek a jele? Persze utána mardosott a bűntudat, úgyhogy elmentem, és megmásztam tíz emeletet, meg futottam egy kört a paneltömb körül. Bár gondolom ez semmit nem segített, de legalább kiszellőztettem a fejem. Olyan kilátástalan ez az egész. Nem tudom, hogy nekem miért nem jutott legalább egy fokkal normálisabb család. Az rendben van, hogy az öcsém ilyen, még kibírnám, na de miatta az anyám idegileg instabil és az apám pedig gyakorlatilag átlátszó(magyarul jól elhúzott). Már soha nem fog megjavulni ez a dolog, persze egyszer majd felnövök, lesz saját életem, s akkor talán apró áldozatokkal(az öcsém és az anyám cserbenhagyása), nekem is megadatik a normális légkör. De egyelőre csak ez van.

Szegény Timi tekije(Tak), már az örök teknősúsztatókban úszkál, emlékére ajánlom ezt a postot, bár nem éppen érdemes ez a firkálmány ilyesmire, de mindegy, a jelzés gondolom érthető.

40+100+250+500+150=1040-túl sok, sőt még több is asszem, mint számoltam.