Ma átmentünk a könyvtárba. Egy néni az információspultnál verseket olvasott, s bár kereshetett volna kényelmesebb helyet is magának, ott gubbasztott egy műanyag széken, míg át nem lapozgatta mind a három kötetet, amelyet a könyvtáros talált neki. Épp az új dvd-ket nézegettem, mikor a nő megkérdezte a nénit, hogy nem szeretne-e átülni valami nyugodtabb helyre. A válasza elgondolkodtatott. "Nem, köszönöm, már úgyis megyek. Gyönyörűek ezek a versek, azt hiszem ezt a könyvet viszem el. Találtam benne egy Kosztolányit, tényleg nagyon szép, a lányom azt olvashatja majd a temetésemen." A könyvtáros némán mosolygott, átvette a köteteket, s csak egy rövid "Tényleg szép versek..." volt a reakciója.
Vajon mikor mondhatjuk azt, hogy elvégeztük a dolgunkat? Hiszen mindenki vágyik az önmegvalósításra, sokan alkotnak, családot alapítanak, vagyont szereznek, s úgy gondolják, hogy megérte élniük. Én úgy érzem, hogy bármekkora dolgokat is vinnék véghez, sosem találnám meg a lelki békémet. Talán azért, mert már ráleltem. Szerintem az ember akkor éri el azt a bizonyos fordulópontot, mikor rájön, hogy a halál az élet része, s vele is meg fog történni. De erre nemcsak rádöbbeni kell, hanem elfogadni és megbarátkozni az ismeretlennel. Én már kész vagyok. Régóta nem félek a haláltól, s már nemcsak a sajátomtól. Tizenéves fejjel nemrég én nyugtattam egy nálam 24 évvel idősebb, teljesen kétségbeesett felnőttet, hogy bármi is fog történni, az nem számít, hiszen a sorsra nincs ellenszer. Most mondhatja bárki, hogy könnyű, ha nem személyes ügyről van szó. És ha azt mondom, hogy a zokogó felnőtt a nagynéném volt, s a saját anyám halálát lettem volna képes egy szuszra elfogadni? Hmmm.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése