Manapság minden harmadik magyar ember, amint lehetősége adódik rá, rögtön kimegy külföldre, hiszen szegény kis országunk háza táján tényleg sok a gond. Nagynénémnek is rengeteg olyan ismerőse van, akiről elmesélte, hogy az egyik Ausztráliában tanul, a másik épp New Yorkban van, a harmadik meg Milano-ban gondolta megtalálni új otthonát. Jól hangzik, de én vajon mit szeretnék?
Kiskorom óta a nyelvtanulás az egyik legfontosabb dolog az életemben, az első iskolai naptól kezdve nyűvöm a németet, júliusig nem telt úgy nap, hogy ne lett volna minimum egy németórám és akkor még nem beszéltem a cseregyerekprogramról, a nemzetiségi táborokról, meg arról, hogy a tanárom egyben éneket meg hon és nép ismeretet is tanított nekünk, így lehet az, hogy évek óta dunsztom sincs kottázásról, de a melléknév ragozást felmondom neked az éjszaka közepén is.
A lényeg, hogy ha lehet így mondani, tudok németül. Persze nem perfektül, de el lennék vele bárhol, papírosom is van róla. Hetedikben, nyáron kezdtem angolul tanulni, nagyon tetszett, hiszen nem volt rajtam nyomás, ugyanis eleinte maszek alapon ment a dolog, utána meg szakkörszerűen néhány osztálytárssal. Sikerült annyit fejlődnöm egy év alatt, hogy a gimiben már a középhaladó csoportban vagyok olyanokkal, akik évek óta tanulnak angolul. Szeptemberben kezdtem az olaszt, ami gyönyörű, logikus, jó a tanár és szerintem én sem vagyok rossz belőle.
Ekkora nyelvtudást kár lenne elpazarolni, külföldön kéne hasznosítani. De hát ha külhonban is vagyok, mi az első, amit az utcán, a csomó idegen között először észreveszek? A magyar szó. Szeretek itt lenni, mert ez az otthonom, ideköt minden. De látom mi folyik manapság, úgy érzem, a nagy menekülés engem is el fog érni, s ha nem is örökre, de biztos, hogy elpályázok majd innen.
Ez a kettős érzés őrjítő, de azt hiszem, hogy még van egy kis időm gondolkozni. Remélem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése