Az elmém, akár egy tál mákos tészta. Nem egységes, hiszen attól az, ami, hogy van benne ez is, meg az is. A tészta az alap, amely mindig túlél, amely kommunikál, amely barátkozik, szereti a családját, van jövőképe, egy tökéletes, boldog családot képzel maga elé, talán egy jó munkát, háziállatokat, együtt töltött szép perceket, közös vacsorákat. A mák már teljesen más tészta. Megfoghatatlan, de bármit is teszel, mindig érzed a fogad között. Azt gondolom, hogy a mák a realista, vagy talán a teljesen őrült része az elmémnek. Olyan gondolatokat rejt, melyek sötétebbek az éjszakánál. Nem akar jövőképet látni, utál mindent, ami átlagos és normális. Elege van az emberekből, s bár magával sem barátkozik meg szívesen, mégis úgy gondolja, hogy a legjobb állapot, ha egyedül van. Nem szeretne felelni senkiért, nem akar megfelelni, ösztönös, s olykor olyan mélyre süllyed, hogy talán át is venné a hatalmat, de akkor jön egy újabb adag tészta, ami próbál harmonizálni, visszaránt a világba és pár percre elfeledteti a rosszat. Mindaddig talán van esélyem a túlélésre, amíg a mákos tészta hirtelen tésztás mákká vagy egy tányér tiszta, fekete, mákká nem válik. És mi a legrosszabb? Utálom a mákos tésztát. De tényleg.
Te már megint túl sötét vagy. Írok privi emilt, olvasd el.
VálaszTörlésPuszi