Olyan az életem, mint Esti Kornél és az őrült lány anyjának néma vallomása. Nem jó ez így. Csak ülök és várok a csodára, nem mondom el a világnak, hogy mit gondolok róla és nem teszek azért, hogy hű legyek az elveimhez, melyek szerint az őszinteség nagyon fontos és a mának kell élni, mert holnap meghalunk, hogy önzőnek is kell lenni, mert én én vagyok és sosem leszek más. Ha a szívem mélyén is sikerülne elhinnem, hogy nem létezünk és mindezekből kifolyólag van lehetőségem arra, hogy bármit, ismétlem bármit csináljak bárhol és bárhogyan, akkor már rég nem ülnék itt, nem lenne gombóc a torkomban a magánéletem hiánya és érzéseim elnyomása miatt, nem fojtogatna légszomj, hogy vajon mikor omlik össze újfent az amúgy is diszfunkcionális családom és nem egyensúlyozna az elmém az őrület határán a társadalomba való beilleszkedésem képtelensége okán.
Ki akarok törni, egy magas helyről a világra okádni (Weöres - Petőfi hangja, de az enyém hol van?) mindazt, ami én vagyok, vagy egyszerűen az érintettek fülébe súgni az igazságot, megfertőzni őket is mindazzal, ami bennem kavarog. Csak az a baj, hogy az influenzát elkapni nem is olyan egyszerű, mint azt elképzeljük. Hiába köhögök én naphosszat a az orrod alá, az én génjeim ilyenek, a tieid meg olyanok és lehet, hogy rajtad nem fog a vírus, vagy ha meg is legyint, nem tudja értelmezni a tested és kilöki azon nyomban.
Ha keresztény lennék, akkor mantráznám, hogy 'Istenem, adj erőt, hogy változtassak azon, amin tudok és felismerjem azt, amin nem tudok' (vagy hasonló). De rettegek attól, hogy egyesek a gyereket látják bennem, mikor minden vagyok, csak az nem, s ezen nem fogok tudni változtatni.
A családi bonyodalmak és a magányos öröklét csak mellékes, egy elkényeztetett ribanc vagyok. Látok, hallok, értek, mozgok, van fedél a fejem felett. Ami mindent elront, az a fejemben van, az értelem és a látásmód, amit kaptam (Istentől, sorstól, az evolúciótól, a túl sok csoki tehet róla, esetleg túl későn kezdtem inni, vagy túl korán?) mindent lenulláz és nem tudok létezni anélkül, hogy ne kérdőjeleznék meg mindent. Mondhatnám, hogy a legnagyobb álmom csak egy lenni a sok közül, de jobb lenne inkább egy interakció valakivel, aki velem együtt nem egy (kettő) a többi közül. Ezért cserébe talán felváltaná a hullámokat az édes rezignáltság és nem vágynék el messze, itt helyben, befelé keresve találnám meg a helyem. Ez egyenlő azzal, hogy eldobom önmagamat? Bűn, hogy már nem bírom saját magam társaságát?
Csak a fantáziám ne lenne ilyen élénk, hogy életeket élek le percek alatt, kombinálok, képzelődöm és mindez kihat a valóságra is. Mikor az ember úgy ébred fel, hogy szerelmes egy nem létező személybe, vagy reménykedni kezd, hogy a jövő, amit látott igen biztató, közben meg nem is tesz érte semmit.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése