Néha, mikor ráébredek, hogy az emberek talán tényleg látnak engem, ijesztő, hiszen azt gondolni, hogy ők mind csak az én képzeletem szülöttei elég narcisztikus agyszülemény és számukra tán még sértő is lehet. Aztán G. beszél rólam, rólam beszél a röhejes, apokalipszisokat átélt karácsonyfa árnyékából, hogy szokta hallani, amit mondok, meg egy idő után érti is és tudja, hogy minden pesszimizmuson ellenére megvan bennem az, ami képessé tesz, hogy elérjem a céljaimat, és Karinthyt olvas. Nekem.
Egyelőre csak lógok a szeren. Meg kell tanulnom álmodni, bármennyire is fáj, s vágyom a nihilizmus bársonyos takarójára. Meg kell tanulnom a téli fákat, Marcus Aureliust, az Esti kérdést, Buda felszabadítását, a koordináta geometriát, a congiuntivo presentét, hogy létezünk, vagy ha nem is, de úgy kell tennünk, hogy a gyertya elfújásakor ne gyors elmúlást kívánjak, hogy hagyjam magukra fantáziám katonáit és ne ismerjem őket tetőtől-talpig többé, hogy higgyem el szavaikat, akkor is ha tudom, hogy hazudnak, hogy van jövő és nekem is lesz majd, hogy az ember társas lény és talán nekem is lesz társam, legyen az bármilyen formából gyúrt ember, hogy a boldogság szakadozik, mint a tanáriból lopott internetkapcsolat, de kitart addig, hogy megtudd, amire kíváncsi vagy, hogy túl hosszú mondatot írni művészi, de lehet, hogy csak én értem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése