Eyes wide open

Kezdek feltámadni hamvaimból, már nem vagyok lázas, csak néha köhintek egyet, egyet, viszont iszonyatosan hányingerem van, szóval ha valaha gyerekvállaláson kapnám magam, mindenki szóljon, hogy gondoljam át még egyszer, mert a hányingertől dührohamot kapok és átmegyek psychopath-be. Bár, ha semmi bajom sincs, akkor is kicsit szadista vagyok, rájöttem, hogy én a Bencsi tökéletes ellentéte vagyok, ugyanis a vér látványától nem elájulok, hanem...kissé vérfetisiszta vagyok, de azért ne zárassatok be, mert tetlegességig más emberen egyelőre eszemben sincs(najó, azért Fekét felnégyeltetném), saját magamon pedig már rég nem kísérletezem, mert nyoma marad és megbánom, ha látom az eredményt. Hát...szóval nem vagyok normális, de ezt eddig is tudtuk.

Az utóbbi egy hétben szinte semmit nem aludtam, ugyanis alig kaptam levegőt. Egyik éjjel azon gondolkodtam, h amennyiben a hasamon fekszem, az alattam elterülő levegőt szívom be, amelyet szerintem valamilyen szinten vonz a Föld gravitációs ereje, így nagyobb erőfeszítést kell tennem, hogy hozzájussak. Ellenben, ha a hátamon fekszem, akkor a rámzúduló levegőoszlopot fogyasztom, s akkor meg az a nehéz, hogy csak annyit lélegezzek be, amennyit tudok, mert különben fáj a dolog. Na és akkor itt a kérdés: mégis akkor hogyan aludjak úgy, hogy nem veszek levegőt? Hát, ja....az elvonási tünetek beindítják az ember agyát, de annyira féltem, hogy reggel arra ébredek, hogy álmomban megfulladtam, hogy kénytelen voltam pár napra nyitott szemmel aludni(tehát nem aludni), s hanyagoltam a bogyót. De mostmár jobban vagyok, így asszem szabad az út. És akkor most szúrnám be Amy Winehouse Rehab című számát, persze csak úgy, hogy magamban kezdem dúdolni. Life sucks...